Ezen a blogon már sokszor foglalkoztam a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) az ingatlanalapokkal kapcsolatban 2008 november 7-én hozott többszörösen törvénysértő határozatával. Most azért kell rá visszatérnem, mert úgy tűnik, véget ért a történet – vagy legalábbis annak Magyarországon folyó szakasza (Strasbourg pedig messze van – minden értelemben). Mivel egyrészt lusta vagyok a korábbi bejegyzésekben szemezgetni, másrészt az olvasót is meg szeretném kímélni ettől, hivatkozások helyett összefoglalom az egész folyamatot, vállalva inkább azt, hogy nem lesz rövid.
A folyamat végeredménye nem hozott meglepetést számomra: bebizonyosodott, hogy a független magyar bíróságok sajátosan értelmezik az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglaltakat, amely szerint „a bíróság előtt mindenki egyenlő”. Merthogy vannak egyenlőbbek is: pl. az állami közigazgatási szervek, amelyeket minden jogos és jogtalan eszközzel védenek az állam polgáraival szemben. Így lehetséges az, ami ennek a történetnek a fő tanulsága: Magyarországon egy közigazgatási szerv következmények nélkül hozhat törvénysértő határozatot, mert nincs olyan döntési joggal felruházott bírói vagy más fórum, amelyik ezt megállapítaná. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben „társtettesek” azok a jogszabályok, amelyek lehetővé teszik, hogy eljárásjogi ügyeskedéssel ki lehessen bújni az alól, hogy az anyagi jogi valóság – közkeletűbb nevén az igazság – kiderülhessen. Vágjunk bele:
A bevezetőben írt határozat címzettjei az ingatlanalapok kezelői voltak, amelyeket a határozat arra kötelezett, hogy egyrészt tíz forgalmazási napig függesszék fel a forgalmazást, másrészt ez alatt módosítsák kezelési szabályzataikat. Ez utóbbi tartalmát a PSZÁF – nem a határozatban, hanem azon kívüli eszközökkel – elő is írta akként, hogy a korábbi jellemzően egy-három napos visszaváltási határidőt kilencven napra módosítsák. Már régen elég információval rendelkezem – részben más segítő szándékú emberek jóvoltából – ahhoz, hogy nem először ki merjem jelenteni azt, hogy ez a határozat előkészítetlen, indokolatlan, és ami a fő: törvénysértő volt.
Miért írom, hogy előkészítetlen? Mert Tóth Balázs sorstársamnak, illetve a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) támogatásának hála a bíróság kötelezte a PSZÁF-ot a határozatot megelőzően keletkezett előkészítő iratanyag – mint közérdekű információ – kiadására (nem ment könnyen). Ebben az iratanyagban más lehetőségekkel szemben nyoma sincs a felfüggesztésnek, mint esetleges mérlegelendő intézkedésnek. Mégis: a PSZÁF elnöke által 2008 november 7-én 11:30 órára összehívott, egy órásra tervezett tanácskozás (amelyen a meghívott alapkezelők, az MNB és a Bankszövetség képviselői vettek részt) elhozta a „megvilágosodást”: a tanácskozás végére megszületett a törvénysértő határozat. Ma már számos bizonyító erejű adatunk van arra vonatkozóan, hogy történt ez. Történetesen a két igazán bajban lévő ingatlanalap mögött álló bankok első emberei vetették fel és kényszerítették ki a határozatot. Ezek az első emberek egyben a Bankszövetség akkori elnöke és elnökhelyettese voltak. Ezt magára nézve legutóbb az M2 televízió „Záróra” c. műsorában Felcsuti Péter, a Bankszövetség és a Raiffeisen Bank akkori elnöke nem is tagadta.
„Véletlenül” ugyanez a két alap élt később a zárt végűvé alakulás törvénymódosítás által biztosított lehetőségével, miután a mögöttük álló bankok a megnövelt visszaváltási idő alatt mélyen leértékelt áron kivásárolták a pórul járt befektetőket.
És hogy miért volt indokolatlan? Egyszerűen azért, mert az alapok a határozat nélkül is rendelkeztek mindazzal az eszközzel, amit likviditási problémák esetén bevethettek volna (pl. a visszaváltási határidő egyoldalú meghosszabbítása).
A mi történetünk szempontjából azonban a fő nem az előző két szempont, hanem a törvénysértés. Erről már tényleg sokat írtam, ezért most elkerülöm a jogi levezetéseket – akit érdekel, megtalálja a blogon. Röviden: a PSZÁF-nak csak tíz naptári napra, nem pedig tíz munkanapra lett volna joga felfüggeszteni a forgalmazást, a kezelési szabályzatok megváltoztatását pedig egyáltalán nem volt joga előírni (most sincs). Mindezeket nem (csak) én mondom. Ezzel teljesen azonos álláspontot foglalt el a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészsége, amely az én beadványom alapján foglalkozott az üggyel. A baj csak az, hogy az ügyészség álláspontja nem köti semmiben sem a bíróságot.
A határozatot közigazgatási perekben támadták meg, ahogy kell – vagy mégsem? Ugyanis ezen perekben a bíróságok jogerőre emelkedett ítéletei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a határozatot az állított törvénysértések tekintetében nem is vizsgálták, a felperesek „kereshetőségi jogának” hiányában a kereseteket elutasították. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a PSZÁF és a bíróságok álláspontja szerint a pereket indító kisbefektetők nem voltak „ügyfelek” az eljárásban, ezért nem volt joguk a határozat érdemi felülvizsgálatát kérni. Ez az álláspont szilárd meggyőződésem szerint teljesen hibás! Azt, hogy ki lehet ügyfél egy közigazgatási eljárásban, alapesetben a Ptk., továbbá a Közigazgatási eljárási tv. (Ket.), a PSZÁF esetében pedig a kifejezetten róla szóló Psztv. tartalmazza. A bírói gyakorlat szerint a „lex specialis”, azaz esetünkben a Psztv. szabályai erősebbek az általános szabályoknál. Hát lássuk:
A Psztv. 28. § (1) szerint „a Felügyelet előtti eljárásban ügyfél az …akire nézve a Felügyelet jogot vagy kötelezettséget állapíthat meg”. Ahhoz nem fér kétség, hogy a befektetői jogviszony kétpólusú szerződéses jogviszony, amelynek szerződő felei egyrészt a befektető, másrészt az alapkezelő. Ennek a szerződéses jogviszonynak a részletes feltételeit éppen az a kezelési szabályzat tartalmazza, amelynek megváltoztatására a PSZÁF kötelezte az alapkezelőket. Azaz a határozat alapján az alapkezelők kötelesek voltak a szabályzatot megváltoztatni, a befektetők pedig kötelesek voltak ezt a változtatást tudomásul venni. Ezek után érthetetlen – vagy nagyon is érthető -, hogy a bíróságok csak a jogviszony egyik szereplőjét, az alapkezelőt tekintették ügyfélnek, a befektetőket pedig nem.
A közigazgatási perekben többször elhangzott az, hogy a fenti álláspont elzárja a befektetőket a jogorvoslat Alkotmányban rögzített jogától. Erre vonatkozóan a PSZÁF-nak és a bíróságnak is az volt a válasza, hogy szó sincs erről, mert a befektetők számára a jogorvoslatot a polgári peres eljárás biztosítja. Ennek alapján indítottam polgári peres eljárást a PSZÁF ellen. Ezt csak kártérítési igény formájában lehetett a magyar jog szerint megtenni, mert polgári perben közigazgatási határozat ellen nem lehet megállapítási keresetet előterjeszteni, másrészt pedig a polgári bíróság kimondta volna, hogy nem rendelkezik illetékességgel a közigazgatási ügyben, miközben a közigazgatási per indítására nyitva álló 30 napos határidő már régen letelt. Természetesen a kártérítési per csak a keret volt. A kereset lényegében arról szólt, milyen tételes jogszabályhelyeket sértett meg a határozat. Kb. most érkeztünk el a „huszonkettes csapdájához”. A Psztv. 36. § szerint ugyanis a PSZÁF-fal szemben csak akkor érvényesíthető kárigény, ha a határozata jogszabálysértő és a kárt közvetlenül ez idézte elő. Hogy mi a közvetlen, az természetesen a bíróság szubjektív megítélésén múlik. A PSZÁF érvelése szerint a kárt nem ők idézték elő, merthogy a befektetési jegyek árfolyamának alakulását nem ők befolyásolták (megj.: az nyilván véletlen, hogy a drasztikus leértékelések az alatt az idő alatt történtek meg, amikor a PSZÁF „jóvoltából” nem lehetett a jegyeket visszaváltani…). A PSZÁF álláspontja szerint viszont akkor, ha a kárigény érvényesítésének egyik feltétele – esetemben a „közvetlenség” – hiányzik, akkor nincs tovább miről beszélni, azaz a határozat érdemi vizsgálatára nem kerülhet sor. Eltaláltátok: a független magyar bíróság maradéktalanul osztotta ezt az álláspontot, azaz a keresetet - másodfokon is - elutasította.
Erről a történetről a medve és a nyúl esete jut eszembe. Tudjátok: „ha van kalapja azért, ha nincs kalapja azért”. A kör láthatóan bezárult: a PSZÁF eljárásjogi ügyeskedéssel és bírói segédlettel elkerülte, hogy a törvénysértő határozatot bármely döntési hatáskörrel rendelkező szerv érdemben vizsgálja. És ahogy írtam: az pedig nem számít, mi volt az ügyészség véleménye.
Mindezek után álljon itt egy idézet a Rómában 1950 november 4-én aláírt "Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről" c. dokumentum 13. Cikkéből (aki nem tudná, ez a Strasbourgi Bíróság ítélkezési alapja):
"Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha a jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg."
Hát nem tudom, hogy a Strasbourgi Bíróság a fent leírt jogorvoslati eljárást mennyire hatékonynak találná...
Mindezek után – nem először ebben a blogban – csak úgy tudom befejezni: ennyit a jogállamról…
