Sokan azok közül, akik megtakarításaikat nem tőzsdén forgalmazott értékpapírokba – pl. befektetési alapokba – fektették, szerintem csak ezután fognak szembesülni azzal, hogy mekkora lehetőség maradt számukra kihasználatlanul egy szabálymódosítás nem kellő kommunikációja miatt. Sőt bizonyosan számosan lesznek olyanok is, akik még utólag sem értesülnek arról, hogy „elment a hajó”. Mindebben aktívan – vagy inkább passzívan – közreműködtek a papíron olyannyira ügyfélbarát bankok.
Az SZJA-törvény tavaly január 1-jétől hatályos módosítása ugyanis megszüntetett egy mindig is indokolatlan különbségtételt azzal, hogy az úgynevezett adókiegyenlítés lehetőségét kiterjesztette a tőzsdén forgalmazottakon túl az összes egyéb olyan értékpapírra, amely megfelel az „ellenőrzött tőkepiaci ügylet” követelményeinek. Ennek gyakorlatilag az összes nyilvános piaci forgalomban forgó értékpapír megfelel – legalábbis idehaza. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a nyereséges tranzakciók kamatadó – kötelezettsége a tárgyévi és az azt megelőző két évi tranzakciók veszteségének adókötelezettségével szembeállítható. Azaz abban az esetben, ha ezen tranzakciók szaldója negatív volt, akkor a korábban már levont kamatadó összegéig megnyílt a veszteségre eső adó visszaigénylésének lehetősége. Viszont a törvénymódosítás – a már megszokott módon a legkevésbé logikus és indokolt helyen - tartalmazott egy csapdát is, amibe szerintem a hazai kisbefektetők döntő többsége belesétált. Ugyanis ezzel a méltányos és logikus lehetőséggel csak azok élhettek, akik erről az adóév utolsó napjáig – azaz első ízben 2010. december 31-ig - írásban nyilatkoztak befektetési szolgáltatójuk felé. Na ez az, ami szerintem az adózók döntő többségénél elmaradt, merthogy az ügyfél érdekének képviseletét annyira hangoztató bankok nemhogy nem hívták fel erre az ügyfelek figyelmét, hanem még most, két hónappal a határidő lejártát követően is siralmasan tájékozatlannak bizonyulnak – legalábbis azokban a bankfiókokban, ahol az ügyfélkapcsolat zajlik, nem különben a ma már a tranzakciók többségének helyet adó internetes felületeken. Az külön kérdés, hogy ezt a kötelezettséget miért helyezte el a törvényalkotó, ha nem a csapda kedvéért, azaz azért, hogy a lehetőséget csak a jól tájékozott kevesek vegyék igénybe. Hiszen nyilvánvaló, hogy ez minden befektetőnek érdeke, és ezért szerintem minden érintettnek ugyanúgy „járt” volna a bank erről szóló igazolása, mint ahogy korábban és jelenleg is megkapják február 15-ig ezt a tőzsdei tranzakciókról.
Az átlagos tájékozottságú adózó feltételezhetően soha nem olvassa a teljes, több mint száz oldalas adótörvényt, hanem csak annak következményeivel találkozik évente egyszer, a reá vonatkozó adóbevallás időszakában. Azaz akkor, amikor már régen elkésett mindenféle nyilatkozattal. Sőt, a tavalyi évre vonatkozó SZJA-bevallás 325 (!) oldalas kitöltési útmutatójában sincs szó ilyesféle nyilatkozatról, csak arról, hogy hogyan kell eljárni a bank igazolásának birtokában. Mármost azt gondolom, hogy azoknak a bankoknak, amelyeknél az ügyfélnek értékpapírszámlája van, kutya kötelessége lenne (lett volna) a jámbor ügyfél figyelmét még tavaly felhívni arra, hogy idejében tegyen nyilatkozatot, különben kár éri! Hiszena szóban forgó nyilatkozatot a bankokhoz kellett (volna) leadni. Egy hasonlattal érzékeltetve: A munkaadó nem vár ölbe tett kézzel arra, hogy a munkavállaló miként intézkedik az adóbevallásával kapcsolatban, hanem tájékoztatja a választási lehetőségekről és az azokhoz kapcsolódó határidőkről, majd pedig ellátja a munkavállalót a megfelelő nyomtatványokkal.
Amint fentebb írtam, az általam megtapasztalt bankok nemcsak hogy nem tették ezt, de még mindig nincsenek tisztában azzal, mit is kellene tenni. Ennek bizonyítására álljon itt annak a két banknak a példája, amelyeknek van szerencsém ügyfele lenni:
· Amikor az OTP-től hiányoltam a várt adóigazolást, a fiókhoz irányítottak azzal, hogy ott majd kapok egy másolatot. Mivel a fiókban több ember háromnegyed órás megfeszített munkája nem járt eredménnyel, a telefonos központi „service-desk” volt az, amelytől megtudták, hogy mit kellett volna tennem ahhoz, hogy igazolást kaphassak. Tehát a fiókban dolgozóknak fogalmuk sem volt arról, mi az igazolás kiadásának feltétele. És még az OTP az ügyfélbarátabb! Hiszen többszöri üzenetváltásunk eredményeként megtudtam, hogy a 2010. első félévi számlakivonaton található apró betűs lábjegyzetben felhívták a figyelmet a kedvezőbb adózási lehetőségre azzal, hogy ha részleteket szeretnék megtudni, keressem fel a fiókot, vagy az általuk megadott internet-oldalt (az utóbbi helyen némi szívós keresésre tényleg feljön egy 15 oldalas – egyébként félreérthető – tájékoztatás).
· Az UniCreditnél – ahol pedig jobb meggyőződésem ellenére többször személyesen is megfordultam az elmúlt évben, és ahol a kiemelt ügyfélnek járó személyes kapcsolattartóval tiszteltek meg – rosszabbul jártam. Három nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy az általam várt igazolás nem fog soha megérkezni – nyilván az én mulasztásom miatt. Arra a kérdésre, hogy miért nem tettek ki legalább egy figyelemfelhívást arra az internet-banking felületre, amit én is használok, annyi volt a válasz, hogy „hát informatikában van még hova fejlődnünk”.
Egy dolog biztos: a leírt kommunikáció (de jobb szó rá a kommunikáció-hiány, esetleg egyenesen a titkosítás) miatt sok milliárd olyan forint marad az államkasszában, aminek az adózóknál lenne a helye. Már csak a találgatás marad arról, hogy miért: Esetleg egyszerű hanyagság áll a dolog mögött? Lehet, hogy a bankok a kétségtelen többletmunkát szerették volna megspórolni? Vagy – de erre már gondolni sem merek – „magasabb szempontok” késztették a bankokat arra, hogy ebben az ügyben ilyen titkolózók legyenek – az ügyfelek kárára! Tudják: azok a bankok, amelyek ha kell, ha nem, elárasztanak mindenféle információval, hírlevéllel akkor, ha az ő érdekeik kívánják… Persze két bank példája nem ad okot általánosításra. Lehet, hogy a többi bank nem így járt el. Szívből remélem.
Minderről a népmesei fordulat jut eszembe: „adtak is meg nem is…”.
